Végre virrad. Jó
ez a félhomály, ebben már el tudunk tájékozódni. Milyen békésen
alszanak, állig betakarózva. De hoppá, annak a kopasznak védtelen
a feje. És annak a lánynak kilóg a bokája. Uhhh, egy szabadon
maradt fülecske. Ezek a humánok nem tanulnak a hibáikból.
Kiburkolják magukat a takaróból, és még ők vannak felháborodva,
ha rájuk szállunk. Pedig ezek már hat napja itt vannak...
Mikor sikeresen
felköltöttük őket, hadonászva, morogva kiszálltak az ágyból,
hamar összeszedték magukat, és elhagyták a házat. Az ablakból
láttuk, hogy kint szaladnak, de a szúnyoghálótól nem tudtunk
utánuk menni. Mondjuk egy csomó unokatestvérünk már várta őket
odakint. Nem menekülnek. Azért... kicsit fáj, hogy így megvetnek
minket. Tegnap is lemészárolták az ebédlősátorban a fél
családunkat. Most tartanánk egy perc néma csendet, ahogy ők is
szokták, de akkora kacagás van, szól a zene és játszanak, hogy
nem lehet. Nem baj, majd jól rászállunk a kajájukra, úgyis
szeretjük, akármit egyenek is. Azt mondták a testvéreink a
konyhából, hogy ma rakott krumpli lesz az ebéd. Nyámi, jókat főz
ez a copfos, szemüveges humánlány.
---
Mikor a sofőrjük
visszajött a vásárlásból, és pakolta be a cuccokat a házba,
nyitva hagyta a kaput. Így beosonkodtunk a fiaimmal a résen,
egyenest az irodaablak alá. Ott olyan zamatos a sarjú. Nyugodtan
ettünk, jól esett a kérődzés is a csendben. Az embergyerekek
bent voltak a házban, így nem volt zaj. Csak a fiaim bégettek
néha, most tanulnak beszélni.
Végre volt
alkalmunk kicsit körbekószálni a területen, felmérni a károkat,
zaklatás nélkül. Igen, károk és zaklatás. Merthogy ők
zaklatnak minket. Mondjuk egyszer egyik gyerek odajött és kérdezte,
hogy be akarunk-e menni, mi megint mondtuk, hogy be-e-e, de mégsem
engedett be. Nem egy nyelvet beszélünk. Ha meglátnak a kapun
belül, egyből szólnak annak a vezéregyednek, hogy jöjjön és
hajtson ki minket a területről. Hát nem felháborító? Idejönnek
Gyergyóból, letapossák a finom, friss füvet, és nekünk, őslakos
csaracsóiaknak dirigálnak. Márpedig én ezt nem vagyok hajlandó
eltűrni! Úgyhogy mondtam a fiaimnak, hogy amíg ezek itt vannak, mi
mindennap szépen a kapuban fogunk állni, ott legelészünk minden
feltűnés nélkül. Amikor meg jön valaki hozzájuk, vagy ők
akarnak elmenni autóval valahová, akkor mi majd jól odaállunk a
kapuba, és az őrületbe kergetjük őket a bégetésünkkel. Azt
nem bírják, kikészülnek tőle, zavarja a fülüket, és ilyeneket
mondanak, hogy „ilyen zajban nem tudok blogot írni”, bármit is
jelentsen ez. Bezzeg, mikor az ő gyerekeik tanulnak beszélni,
gügyögnek össze-vissza, mi ott kell vigyorogjunk nekik az
állatsimogatóban egész nap, és tűrjük, hogy tapogassanak a
nyálas kezeikkel. Micsoda egy hálátlan népség!
---
Esteledett, mikor a
faluból kutyagoltam hazafelé. A simabőrűek épp vacsoráztak. Azt
mondják magyar ember evés közben nem beszél,
de ezek úgy lármáztak, úgy halandzsáztak, hogy én gond nélkül
jöttem be a kapun megint, senki nem állt az utamba. Ideális
esetben az asztalhoz kellett volna mennem, leülnöm a lábukhoz,
hogy ledobálják nekem a szalonnabőröket, kolbászvégeket,
kenyérhéjakat, és simogassák a fejem, miközben eszem. De ezek
inkább a szomszéd disznóinak adják a maradékot. Azoknak a büdös,
sárban dagonyázó naplopóknak. Na, de nem akarom kibeszélni őket,
végül is egy malomban őrölünk. Csak engem nem vágnak le
karácsonyra.
Míg
a simabőrű gyerekek bent a házban saját magukat nézték a falon,
és nagyokat kacagtak, én elbandukoltam körbeszimatolni a
területen. És egyszer csak mit látok? Két nagy fekete zsák,
amiből csak úgy árad kifelé a jobbnál jobb ételmaradékok
illata. Tudtam, hogyha odamegyek és ráugrom, míg ezek ébren
vannak, szempillantás alatt előkerül az a nagy hosszú bot, és
kihajtanak vele. Pedig nem vagyok én tehén, értek a szép szóból
is, de csorgott a nyálam ezektől a szagoktól. Nehezen ugyan, de
kivártam, hogy elcsendesedjen a ház, és akkor bontottam ki a
zsákokat. Csalódtam kicsit, mert kevés volt az igazán jó falat
bennük, azokért is jól szét kellett pallni mindent. Tele volt
csokis papírral, gumicukros zacskóval, amiket én nem szeretek. Hát
nem vagyok én légy, hogy akármit megegyek. Evés után elhagytam a
területet, átmentem a szomszéd csűrébe aludni.
Reggel,
mikor elindultam be a faluba, hallottam, hogy a színjátszó táboros
simabőrűek hangosan szidják az egész fajtámat, merthogy mekkora
szemetet hagytam ott megint, és hogy azt nekik kell összeszedniük.
Erre csak annyit tudnék mondani nekik, hogy amit főztetek, azt
egyétek meg. Ha már nekem nem akartok adni belőle. És még hogy a
kutya az ember legjobb barátja...
szöveg: Huszár Ági, KoPé | fotók, videók: Sili
--------------------------------------------