Augusztus
1, szerda.
Lassan
virrad. Az utolsó éhenkórász táborozók is elbúcsúztak a
tábortűztől, elhallgatott a körbejáró nóta, csend ült az
udvarra, s a házra. Nagy és gyanús csend. De nem sokáig. A
felkelő nap sugarai rejtélyt csempésztek a harmatcseppekbe. Ez a
nap másképp kelt fel. Megmagyarázhatatlan izgalom keringett a
levegőben. A táborozók huncut mosollyal sertepertéltek,
intézkedtek, és léptek eddig tiltott területekre. Mi történik?
A reggeli tornára a staff csapata gyülekezik, a résztvevők pedig
hatalmas trollmosollyal dörzsölik össze kezeiket, és eddig még
nem látott élvezettel ülnek fel az asztalra nézni, hogy
szenvednek a szervezők. Bizony. Ma szerepcserét játszunk.
Reggeli
van. A konyhából égett kakaó illata szivárog, de pssszt, ez
titok! Mindenki nagyon élvezi az új helyzetét. Izgatottan folyik a
programegyeztetés a konyhában, miközben az újdonsült gyerekek
lármázva majszolnak, ahogy azt illik.
- Van-e kecsaaap?
- Nincs,
hát mi ez, luxustábor?!
- A
barack lekvárt megkaphatooom?
-
Adtok egy szelet kenyeret?
-
Hahó, valaki a husis tálat közelebb adja?
A táborkendőn rendhagyó módon négyen is osztoztak: Sili, aki tőlünk, a diákcsapattól kapta meg az egész heti munkájáért, míg később Gábor közülünk Szilvának, Péternek és Zolinak adta oda.
Csak
a szokásos káosz, egy másik szereposztásban. Reggeli után
újdonsült táborlakóink hatalmunk alá kerülve szórakoztattak a
Beugró
nevű
játékkal,
aztán közösen játszottunk új, és már rég ismert játékokat.
Árultunk süketeket, ovisokat, kviddicslabdákat, puszilgattuk
egymást a kör közepén, hazudtunk és igazat mondtunk egyszerre.
Mindenben pedig a legjobb: a mi irányításunkkal. Miénk volt az
egész tábor, Csaracsó, a bolygó, a galaxis, az univerzum.
Egészen a "passz"-os beszélgetésig, ahol is megtudtuk,
hogy ifjú kis tanoncaink jól érezték magukat az egy délelőttös
táborunkban, büszkék mestereikre, azaz ránk, és persze mi is
nagyon gratuláltunk nekik a reflexfejlesztő, koncentrációs,
illetve improvizációs gyakorlatok során nyújtott kitűnő
teljesítményükhöz. Azt kell, hogy mondjam, némi munkával
igazán jó csapatot lehetne faragni ezekből a lelkes nebulókból...
13:00
- ahogy átváltott az óra, bekövetkezett a rendszerváltás,
megtisztultak, és magukhoz tértek az agyak. Visszaadtuk az
irányítást. Innentől kezdve nagy munka következett: utolsó
naphoz illően vártak ránk a szétszórt ruhák, sáros padlók,
halmokban a mosatlan, a szemetes zsákok, és minden kis apró
dolog, amit magunkkal, magunknak, magunkból hoztunk, és most, hogy
menni készülünk, vinnünk kell tovább. A belakott, otthonossá
tett és élményekkel megtöltött szobák, s a nagyterem hirtelen
újra csak négy fallal körbevett, kongó helyiségekké váltak. S
bár elérzékenyültünk pár percre, a jókedv nem lankadt, sőt!
Ezután következett csak a buli. Ha értitek...
19:05
- egy grafitikkel teli vonat robog be az állomásra, amire kis
társaságunk sebesen ugrál fel,és hódít meg egy üres vagont.
Kellően tágas, a befestett ablakoknak köszönhetően sötét, és
kényelmes a hazafelé vezető útra. Nem kellett sok idő, a vonat
ablakaiban máris sok kis fejecske élvezte a száguldás szelét,
énekszót hagyott maga után a szerelvény. Körbejárt a nóta,
mindenkinél többször is, hogy véletlenül se felejtsük el:
„háromszor kilenc huszonhét”. Volt itt minden: sárgát
virágzó tök, elérhetetlen férfi, megmutattuk, hogy mi így
játszunk, legnagyobb hősök módjára, elhittük hogy a vagonunk
száma 427.
Nem maradhatott ki a Csonka
vers, az Egyszerű dal, a Bájoló
sem természetesen, de megfért még nálunk a
Mizu
is... Valahányszor embert láttunk, rázendítettünk: "Helló
belló szép királylány, lelóg a földre a szivárvány, két
szívószállal a pohárban, kit érdekel, mi van a világban",
s mellé lelkesen integettünk. Kaptunk mosolyt, s választ
gyerekektől, velünk egykorúaktól, sofőröktől, bácsiktól(egy
még lájkjelet is adott), egy kalauztól, de roma családoktól is,
akik házikóikból kibújva jártak csodájára az éneklő
vonatnak. Belerobogtunk a naplementébe, ás önfeledten dalolva
hozzáadtuk ezt a pillanatot is, eltettük az így elkészült
Csalamádét.
20:30
– Gyergyószentmiklós. A grafitis éneklő vonat befut, és
megáll. Sorban szökkenek le róla az összenőtt, daloló
fiatalok. Éreznek, és boldogok. Együtt. Lelkecskéjükben ott van
egy törékeny, narancssárga borkán, ami közös élményeket,
nevetéseket, öleléseket, tekinteteket, sikereket, bánatokat,
szavakat, dallamokat és egyéb drágaköveket rejt. Ma mindenki
hazatér, a saját szobájában alszik. De emberek, ez a Csalamádé!
Nehogy azt higgyétek, korán sincs még vége! Ez olyan jó benne,
hogy mire ránk törne a szomorú búcsúzkodás, feleszmélhetünk:
de hisz holnap is látlak majd! Így mentünk haza a tegnap este:
akkor holnap!
Gyergyószentmiklós. Művelődési ház. Nagyszínpad. Mi. Ott.
Folytatjuk!
szöveg: Balázs Helga | fotók, videók: Farkas Zoli
--------------------------------------------